virágok.

Szeretem a teát. Főleg a zöldet. Jázminvirággal. Ma már csak olyan teát iszok, ami szemmel láthatóan tealevelekből áll.

Aki hozzám hasonlóan szereti a teát, vagy vonzódik a Kelethez (Japánhoz), annak szívből ajánlom Okakura Kakuzó Teáskönyvét. Érdekes olvasmány, ami nemcsak a teáról szól, hanem többek között a virágokról is. Régóta utálom a vágott virágot. Pontosabban nem magát a növényt, hanem a tényt, hogy levágják. Személy szerint nem szeretem más élőlények hulláival körülvenni magam. Ez a hozzáállás már azelőtt megszületett bennem, hogy olvastam volna a Teáskönyvet, ezért aztán megnyugtatott a tudat, hogy nemcsak én tartom pazarlásnak, sőt egyenesen szörnyűségnek, ami az ünnepeinken történik. Számomra felfoghatatlan, hogy miért „illendő” és „kell” – miközben kész őrültség.

„Olyan őszintén és teljesen behódolunk életmódunknak, hogy tagadjuk a változás lehetőségét. Ez az egyetlen lehetséges mód – bizonygatjuk: holott annyiféle mód van, ahány sugarat húzhatunk a kör középpontjából.” [Thoreau]

A cserepes virág ajándékozását kedves gesztusnak tartom. Nemcsak magában hordozza az Életet, hanem a vele egy légtérben tartózkodó életminőségén is javít. Erről itt olvashattok bővebben.

Visszatérve a Teáskönyvhöz. Okakura Kakuzó és a régi japánok egészen másképp viszonyulnak a virágokhoz, mint a nyugati ember. Az egykori japán teamesterek és virágkötők mintegy vallásos tisztelettel viseltettek a növények iránt: „Történetíróink az első virágkompozíciót a korai buddhista szenteknek tulajdonítják, akik összegyűjtötték és – az élőlények iránti végtelen szeretetüktől vezérelve – vízzel teli edényekbe helyezték a vihartépte virágokat.”

Ha kedvet kaptál a Teáskönyv olvasásához, akkor online elolvashatod vagy letöltheted itt.

„Bármily szomorú is, nem hallgathatjuk el a tényt, hogy a virágokkal kötött bajtársi szövetségünk ellenére alig emelkedtünk állati énünk fölé. (…) Talán azért válik bűnözővé az ember, mert sohasem szűnt meg állatnak lenni. Semmi sem valósabb számunkra, mint az éhség, s a legfőbb szentséget saját vágyaink jelentik. Ereklyék sora porlad el a szemünk előtt, ám van egy oltár, mely örökkévaló, ahol tömjénrudakat égetünk az imádott bálvány, azaz saját magunk dicsőségére. Hatalmas az istenünk, és a pénz az ő prófétája! Leromboljuk a természetet azért, hogy áldozatot mutassunk be neki! Azzal dicsekszünk, hogy legyőztük az anyagot, pedig az anyag tett rabszolgáivá minket. Létezik bűn, amit nem követtünk még el a kultúra és a felemelkedés nevében?
Mondjátok csak, szép, szelíd virágok, ti, a csillagok könnycseppjei, akik a kertben nyíltok, kacéran bókolva a harmatról és napsugárról dúdoló méhek előtt, tudatában vagytok-e a rátok leselkedő szörnyű végzetnek? Álmodjatok, ringatózzatok, és incselkedjetek csak a nyár lenge szellőivel, amíg lehet. Mert holnap könyörtelen marok szorítja majd torkotokat. Leszakítanak benneteket, egyenként kitépik végtagjaitokat, és messze ragadnak békés otthonotoktól. A hitvány perszóna még tisztességesnek is tűnhet. Áradozhat, hogy milyen gyönyörűek vagytok, miközben ujjai közül véretek csöpög. De mondjátok csak, őszinte-e az efféle kedvesség? Előfordulhat, hogy olyasvalaki haját ékesítitek majd, akiről tudjátok, hogy szívtelen, vagy olyan ember gomblyukába kerültök, aki nem merne a szemetekbe nézni, ha emberek lennétek. Az is lehet, hogy szűk nyakú edénybe dugnak benneteket, melyben csak állott vízzel csillapíthatjátok pokoli szomjúságotokat, ami a hanyatló élet tünete.”

kézműves.

Imádom a saját készítésű dolgokat. Világ életemben szerettem alkotni, és mindig nagyon nagyon jó érzéssel tölt el, ha valamit létrehozok. Lehet, hogy most sokan azt gondoljátok magatokban „persze, könnyű annak, akinek tehetsége van hozzá”. Igen, ez részben igaz is, de rengeteg dolgot tehetség nélkül is létre lehet hozni. Másrészről pedig nem vagyok benne biztos, hogy a tehetség létező fogalom (a türelem viszont kétségkívül az). Szerintem ha valaki valamit nagyon akar, akkor arra képes is.

Utálok főzni. Sosem voltam nagy gurmé, azért eszek, hogy ne legyek éhes. Az az igazság, hogy lusta is vagyok, és ha egy sebtében megkent lekváros kenyér is csillapítja az éhségem, akkor minek vesződjek főzéssel órákat? Nincs motivációm. Viszont borzasztóan édesszájú vagyok. És vizuális alkat is. És sajnos elég sok időt töltök netezéssel. Tudvalevő, hogy jobbnál jobb gasztroblogok léteznek, amiken ínycsiklandó fotókkal illusztrált sütireceptekre lehet lelni. Szóval én csakis és kizárólag ilyen oldalakról sütök. Két motivációm is van: a képek sugallta hangulat és a fincsi nyalánkság. Igazából van egy harmadik motiváció is. Szeretném abbahagyni a bolti édességek vásárlását, és helyette csakis saját készítésűt enni. De erről már írtam: fogyasztói társadalom, bla bla. Nem akarok nagyon az agyatokra menni, de azért többnyire erről fog szólni az összes bejegyzés. Mert keresem a kiutat belőle.

Bár most, hogy Ausztriában vagyok úgy érzem egy kicsit visszaránt magába. Itt a boltban minden második termék bio, és az embernek az az érzése, hogy hát ez nagyszerű. Vásárolj, vásárolj, vásárolj. Hisz amit megveszel úgyis bio!

Ideje lenne visszakanyarodni oda, ahol elkezdtem. A saját készítésű dolgokhoz. Ezerféle dolgot lehet saját kezűleg készíteni. Használati és dísztárgyakat, testápolószereket, ételt.
Valójában szinte bármit, amire szükség lehet az Élethez. A gyári termelés indulása előtt is teljes életet éltek az emberek, még ha ez sokaknak hihetetlen is.
Képzeljetek el egy olyan világot, amiben nincs tömegtermelés. Amiben a bútorainkat a két utcával odébb lakó asztalos készítette, az étkészletünket a legközelebbi fazekas. Kérlek mellőzzétek a ’visszamaradt’ paraszt-élet asszociációt. Milyen nagyszerű lenne, ha nem mindenhol (minden általam lakott országban) IKEÁ-s poharakból kéne innom. Ha nem minden ember ugyanazokat a ruhákat hordaná. Ne értsetek félre, egyáltalán nem egy olyan képzet vonz, hogy mindenki egyedi legyen. Egyszerűen csak roppant unalmas ez az uniformizált világ.

Igaz, régen az motivált, hogy egyedi legyek. Csináltam ékszereket, varrtam táskát, ruhákat alakítottam át. Aztán ez a motiváció átváltozott: minél kevesebb holmi kerüljön a kukába, vagy éppen eleve lebomló természetes anyagokat használjak. Így lettek gyertyák gyertyacsonkokból, vagy ékszer pisztáciahéjból.
Ma már az motivál, hogy minél több dolgot megtanuljak a való Életről, és ne függjek a fogyasztói társadalom működésétől. Meg szeretnék tanulni kosarat fonni. Úgy igazán szépen, nem olyan kétséges kivitelben, mint amilyenek a nyári táborokból megmaradt kis kosarak. A fazekasság is érdekel. Tényleg nagyszerű lenne, ha saját étkészletet tudnék készíteni. Vagy a sajtkészítés. Csupa olyan tudás, amit nem is olyan régen még természetesnek vettek.
Valószínűleg erősen anakronisztikus vagyok, de nem igaz, hogy vissza szeretnék lépni száz évet az időben. Rendelkezem már annyi önismerettel, hogy tudjam magamról, abban a korban is nyugtalan lennék. Valószínűleg a modern világ vonzana. Csupán egy mai, huszonegyedik századi fenntartható életet szeretnék elérni, ami megtartja magának a múlt értékeit, és nem használja felelőtlenül a jelen lehetőségeit.

Kisemberhez méltó kis tettekkel járulok hozzá egy ilyen (álom)világ létrejöttéhez. Ilyen kis tett volt például, amikor otthon készítettünk tésztát (tagliatellet!) ahelyett, hogy a boltban vettük volna meg. A tojás otthoni volt, abban biztosak lehettünk, hogy a tyúkok nem szenvedték meg, hogy hozzánk jusson. A kész tésztát pedig egyből felhasználtuk helyben, szállítani és csomagolni sem kellett. 

Már csak arra a szintre kéne eljutni, hogy mindig magunk készítsük, de hát ugye a kényelem és lustaság nagy urak. Még azt is elérik, hogy az időhiányra hivatkozva mentegessük magunkat.

fogyasztás.

"A fogyasztói társadalom olyan társadalmat jelöl, ahol (az egyre növekvő számú) javak és szolgáltatások fogyasztása az emberi élet társadalmilag elfogadott célja, s egyszersmind sokak legfontosabb személyes motivációja."

Körülvesz a fogyasztói társadalom. A rengeteg butító reklám a tévében, a rádióban, a postaládánkban, az interneten, a fene tudja még hol. Fogyassz, fogyassz, fogyassz!


                                         

Az én célom nem az, hogy autóm legyen, plazmatévém, márkás ruhám, nagy házam. Az én célom egy kiegyensúlyozott boldog élet, és ez - ellentétben a közhiedelemmel - nem a mértéktelen fogyasztás útján fog megvalósulni.

És egyébként is. Miért támogatnám a vásárlásommal a világban történő szörnyűségeket? A multikat, akik ki akarják sajátítani a vizet, az anyatejet, a gyógynövényeinket? Azt, hogy gyerekeket fognak be rabszolgamunkára?

A fogyasztói társadalomban a vásárlásunk jelenti a szavazati jogot. Ha nem vásárolok olyan terméket, aminek az előállítását nem szeretném támogatni (mert például feleslegesen sok műanyagot használnak a csomagolásánál), és nem vásárolja meg más sem, kevés szavazatot kap. Ergó csökken a kereslet. Nincs rá igény. Nincs belőle profit. Persze én csak egy porszem vagyok, de hiszek a közmondásnak: sok lúd disznót győz.

Szeretnék teljesen kilépni a dolgozz-vásárolj-dolgozz-vásárolj mókuskerékből. Sok mindent tehetek ennek érdekében. Használt dolgokat vásárolok. Barterezek. Amire nincs szükségem továbbadom. Saját készítésű dolgokat használok, ajándékozok. Lehet, hogy az alapanyagot ugyan meg kell vásárolnom, de mégis kiiktatom egy ponton a fogyasztói láncot. Ráadásul pont azon a ponton, ahol a kereskedők a legnagyobb hasznot hajtják.

Persze az önellátástól így is nagyon távol vagyok, és bizony gyakran vásárolok dolgokat. Muszájból, vagy csak örömszerzésből – magamnak, másoknak. Szerencsére már egyre tudatosabb vagyok e téren is. Régen rengeteg felesleges dolgot halmoztam, ékszert, sálat, szép tárgyakat, de ma már át tudom gondolni, hogy valóban szükségem van-e ezekre, és már sikerül ellenállnom egy-egy szép bögrének is. Hurrá, siker!

Ha pedig vásárolok, akkor sem felelőtlenül. Mindenkinek ajánlom a Tudatos Vásárlók Egyesületének oldalát, ahol renget hasznos információ található különböző termékekről. Lehetőség szerint mindig az adott országban előállított terméket veszem. Ez nekem most éppen Ausztria, ahol a legtöbb bolti terméken azt is feltüntetik, hogy melyik régióból származik. Nem úgy otthon, ahol majd’ megpukkadok, amikor csak ennyi áll a csomagoláson: MADE IN EU.
Ha tehetem – szóval ha van rá pénzem –, bio terméket veszek. Csakhogy ami bio, az nem mindig öko. Szóval ha bio narancsot veszek, ami biztosan nem nálunk termett, azzal teljesen ellentmondok az elveimnek. De majd erre is gyúrok. Kevesebb déli gyümölcs, kevesebb kávé, zöld tea, és csokoládé. A legnehezebb a csokiról lenne lemondani. Már rengetegszer elhatároztam, hogy stílusosan fogok leszokni: csak minőségi és fair trade csoki. Költségben kábé ugyanott leszek, ahol most. Csak testsúlyban nem. Reklám mosoly, kivillanó fehér fogak: „Ezzel csak nyerhetsz!”

Még mindig nincs vége. Ott van még a csomagolás, hiszen a háztartási hulladék jelentős részét a sok-sok felesleges csomagolás teszi ki. Nálunk otthon (mármint a szülői házban) halmozódnak a bevásárlótáskák. De már megtanítottam anyut, hogy inkább mindig vigye magával a sajátját. Vagy legalább használja a már meglévőket többször. Én már évek óta nem kértem szatyrot vásárlásnál, ruhaboltban sem. Nem ciki, sőt!
De vegyük az élelmiszereket. Szerintetek nem őrültség zöldséget/gyümölcsöt műanyagba csomagolni?! A legtöbb helyen lehetőség van a tejet is saját üvegben hazavinni. Én csináltam már házi joghurtot is. Így tisztában vagyok az összetevőivel, és nem halmozom a műanyag poharakat sem. Újabb hipp hipp hurrá!

A megvásárolandó termékek összetevőiről már nem kezdek el írni, teljesen kifogytam a szuszból. De ne aggódjatok, arról is lesz majd szó. Egyszer. Remélem mihamarabb!

gyors.

A domboldalról jelentkezem (itt fogható az internet), de mindjárt bekerget a vihar, úgyhogy be kell érnetek ezzel a képpel. Én fotóztam ám! :)

hallo.

Az osztrák Alpokból jelentkezem. A szállásunkon nincs internet, amit egyébként nem is bánok. De a bejegyzések ritkulását betudhatjátok annak, hogy dolgozok. Hiába fogtam nagy hévvel a blogírásnak, meg kell szoknom egy új bioritmust, szabadidőmben pedig a természetes környezetet élvezem.

Gyönyörű itt.

Fent lakunk a hegyen, cirka 1000 méter magasan. Nagyszerű a kilátás a völgyre, a másik irányban pedig az igazi, hatalmas hegyekre. Itt aztán lehetősége van az embernek átérezni saját jelentéktelenségét.