virágok.

Szeretem a teát. Főleg a zöldet. Jázminvirággal. Ma már csak olyan teát iszok, ami szemmel láthatóan tealevelekből áll.

Aki hozzám hasonlóan szereti a teát, vagy vonzódik a Kelethez (Japánhoz), annak szívből ajánlom Okakura Kakuzó Teáskönyvét. Érdekes olvasmány, ami nemcsak a teáról szól, hanem többek között a virágokról is. Régóta utálom a vágott virágot. Pontosabban nem magát a növényt, hanem a tényt, hogy levágják. Személy szerint nem szeretem más élőlények hulláival körülvenni magam. Ez a hozzáállás már azelőtt megszületett bennem, hogy olvastam volna a Teáskönyvet, ezért aztán megnyugtatott a tudat, hogy nemcsak én tartom pazarlásnak, sőt egyenesen szörnyűségnek, ami az ünnepeinken történik. Számomra felfoghatatlan, hogy miért „illendő” és „kell” – miközben kész őrültség.

„Olyan őszintén és teljesen behódolunk életmódunknak, hogy tagadjuk a változás lehetőségét. Ez az egyetlen lehetséges mód – bizonygatjuk: holott annyiféle mód van, ahány sugarat húzhatunk a kör középpontjából.” [Thoreau]

A cserepes virág ajándékozását kedves gesztusnak tartom. Nemcsak magában hordozza az Életet, hanem a vele egy légtérben tartózkodó életminőségén is javít. Erről itt olvashattok bővebben.

Visszatérve a Teáskönyvhöz. Okakura Kakuzó és a régi japánok egészen másképp viszonyulnak a virágokhoz, mint a nyugati ember. Az egykori japán teamesterek és virágkötők mintegy vallásos tisztelettel viseltettek a növények iránt: „Történetíróink az első virágkompozíciót a korai buddhista szenteknek tulajdonítják, akik összegyűjtötték és – az élőlények iránti végtelen szeretetüktől vezérelve – vízzel teli edényekbe helyezték a vihartépte virágokat.”

Ha kedvet kaptál a Teáskönyv olvasásához, akkor online elolvashatod vagy letöltheted itt.

„Bármily szomorú is, nem hallgathatjuk el a tényt, hogy a virágokkal kötött bajtársi szövetségünk ellenére alig emelkedtünk állati énünk fölé. (…) Talán azért válik bűnözővé az ember, mert sohasem szűnt meg állatnak lenni. Semmi sem valósabb számunkra, mint az éhség, s a legfőbb szentséget saját vágyaink jelentik. Ereklyék sora porlad el a szemünk előtt, ám van egy oltár, mely örökkévaló, ahol tömjénrudakat égetünk az imádott bálvány, azaz saját magunk dicsőségére. Hatalmas az istenünk, és a pénz az ő prófétája! Leromboljuk a természetet azért, hogy áldozatot mutassunk be neki! Azzal dicsekszünk, hogy legyőztük az anyagot, pedig az anyag tett rabszolgáivá minket. Létezik bűn, amit nem követtünk még el a kultúra és a felemelkedés nevében?
Mondjátok csak, szép, szelíd virágok, ti, a csillagok könnycseppjei, akik a kertben nyíltok, kacéran bókolva a harmatról és napsugárról dúdoló méhek előtt, tudatában vagytok-e a rátok leselkedő szörnyű végzetnek? Álmodjatok, ringatózzatok, és incselkedjetek csak a nyár lenge szellőivel, amíg lehet. Mert holnap könyörtelen marok szorítja majd torkotokat. Leszakítanak benneteket, egyenként kitépik végtagjaitokat, és messze ragadnak békés otthonotoktól. A hitvány perszóna még tisztességesnek is tűnhet. Áradozhat, hogy milyen gyönyörűek vagytok, miközben ujjai közül véretek csöpög. De mondjátok csak, őszinte-e az efféle kedvesség? Előfordulhat, hogy olyasvalaki haját ékesítitek majd, akiről tudjátok, hogy szívtelen, vagy olyan ember gomblyukába kerültök, aki nem merne a szemetekbe nézni, ha emberek lennétek. Az is lehet, hogy szűk nyakú edénybe dugnak benneteket, melyben csak állott vízzel csillapíthatjátok pokoli szomjúságotokat, ami a hanyatló élet tünete.”